III. évfolyam 1. szám

Nagyernyei családi méhészet - ahogy a madarak látják

sorozat

*****

Ünnepélyes eszközátadás önkéntes tűzoltók részére

Szekszárd, 2017-12-22

*****

Az idő

Ködbe burkolódzó sötét éjszakában
halvány kis fény dereng szobád ablakában.
Hideg téli éjjel, reménykedve várod,
mikor teljesül be a legszebb álmod.
Az idő ólomlábakon jár, ha valakire vársz,
s megtréfál, mert gyorsan elszáll,
ha megjő, s rád talál.

Csiffáry Zoltán

*****

Évzáró program a Harci Horgász egyesületnél

Horgászpercek sorozat
2017-12-31

*****

Ábrahám Exit Béla: Szenzitív empíria
Győri Márton festménye alapján

50×50 cm, olaj, vászon

*****

Gaál Ariel fotója (2018-01-01)

*****

Megtorpedózott szerelem

Ez az írás nem a mögöttünk álló év szülötte, de már kikívánkozott.

Decemberi dekorálás zajlott. Néhány önkéntes srác és lány sürgött-forgott a helyiségben; a lámpákat a dísz horgára kapni inkább előbbiek próbálták, az alacsonyabbak szemmagasságban piperéztek, rajzoltak. Derék, tetszetős munkát végeztek a vállalkozó kedvűek: a plafonról annak rendje s módja szerint csüngtek az ünnepi gömbök, és természetesen az oldalfalak cicomázói sem vallottak szégyent.

Az önzetlen szorgoskodók közül már korábban is felkeltette figyelmem egy kerekded arcvonásokkal bíró, hátracopfolt ében hajú, középtermetű, karcsú leányzó – nem modern, nem kimondottan divatos, de dizájnos; a garast a nőiesség mellett letevő, ám régibb vágású ruhadarabokat hordott (mint később – és ennek történetünk szempontjából is van jelentősége – kiderült, családja szegény, akár a templom egere).

Minthogy arca amolyan vadmacskásan szép, tudat alatt gőgös, kivagyi jellemtől tartottam – tévesen: mikor sor került a kettőnk közti interakcióra, olyan tisztelettel szólt hozzám, mintha valami rangos felettese volnék, holott egyenrangúként vettünk részt. Ámbátor miután észlelte, hogy közvetlen vagyok vele és ő is lehet az velem, elkezdett úgy kacérkodni, legyeskedni, miként alsós kisfiúk szoktak tetszésüket elnyert osztálytársnőik irányában: törekedett a kontaktusra, puszta kezével vagy ilyen-olyan tárggyal piszkálta a hajamat, illetve egyéb testtájaimat, kereste a lehetőséget arra, hogy megérinthessen. Dinka lettem volna, ha nem esik le, hogy belém szeretett.

Én – mondom – már a jeles dekorálás előtt szerelmes lettem belé. És e viszonzás teremtette idill, mely realizálódni látszott, csodaszámba megy: általában vagy én szerettem jobban mindenkori partnerem, vagy az szeretett jobban engem, de a kölcsönös vonzalomnak ezt az egyensúlyát ritkán éltem meg. Egy játékos, szeretetpártoló srác meg lány – mesés örömöket adhattunk volna egymásnak.

Ezúttal nem saját lükeségük, hanem egy harmadik személy vette elejét ennek, aki sajnos kiterjedtebb hatalommal rendelkezik, mint amennyivel szabadna neki: az „apa”.

Apja egyszerűen eltiltotta a fiúzástól, a randizástól, a talán 50 kilós leányzó pedig nem szállhatott szembe vele. Kénytelen volt beletörődni, hogy a legtöbb, ami jár, hogy néhanap, haverságot színlelőn, ártatlanul csipkelődik kiszemeltjével. Ennyivel kellett beérnie. Szerelmi vágyát mindössze ebbe burkolhatta, fojthatta. Különösen szívszorító felidézni, hogyan játszotta el azt, mintha ez volna a világ rendje, s nem is bánkódna. Önmagát győzködte, hogy nem is akkora tragédia, ha szívünk egy darabját lemetszik. Marad még belőle…

Így hát, köszönhetően egy bigott, prűd társadalmi örökségnek, egy destruktív, emberellenes elvnek, lemaradtunk egymásról, a jóról. Kimaradt életünk egy ígéretes, boldogsággal kecsegtető szakasza.

De nem minden foganat nélkül! Fejemben visszhangzik a bölcselet: aki más szabadságát elveszi, sajátjával fizet. Apja tudomásom szerint alkalmi nehéz fizikai segédmunkákból meg effélékből él, már amennyire életnek nevezhető az, hogy a legszükségesebbekből is csak kimérten jut a családtagoknak. (Én anyagilag is javára válhattam volna a lánynak.) Annyi szent, hogy a magát apának nevező álomgyilkos, lélekölő zsarnok megérdemli a sorsát.

Foray Nándor

 

 *****